Ezt most lefested Izsák!

Ködös reggelre ébredt Lali, a főhősünk. Frottír köntösében, papucsában csoszog komótosan a konyha felé. Szeme még dagadt, az álmom még nem szállt el teljesen agyából. Koordinálatlan mozgással feltesz forrni egy kávét, majd cigarettára gyújt. Mélyslukkokkal nyugtatja magát, érzi ma valami nem lesz ugyanaz, valami zavart stresszt érez a gyomrába. Még két slukk cigi és kész a kávé. Remegő térdekkel leül lassan, a nikotintól sárgult ujjaival megfogja a csorba bögre fülét kissé erőtlenül (a körmei recések az állandó rágástól) a szájához emeli, mint utolsó mentsvár ül ki a szemére a remény: legalább ez jól fog esni. Már csücsörít mikor kopognak, szeme nagyra nyílik a dühtől, pupillája összeszűkül, de végül csak egy erőszakos sóhajjal fojtja el mérgét. Kedvetlenül feláll, motyog valamit, fanyar arckifejezése mindent elárul. Rámarkol a kilincsre, lendületesen kinyitja az ajtót, eközben esszébejutott, hogy valójában egy konyhakéssel a kezében tette volna mindezt. De mindegy, most már így is jó lesz. Ki néz de senki. Ahogy kilép a gangra, hogy körültekintsen ki zavarta meg megszokott keserűreggelét, észre vesz a lábtörlőn egy sárgás borítékot: keménypapírból készült, szép míves darab, az egyik sarkán egy fekte szalaggal átkötve. Lali megrémül, látszik ábrázatán, hogy lefutott a szeme előtt az összes "hiányozna, ha nem lenne személy" listája. Reszketőkézzel megragadja az üzenetet, felemeli, mindezt olyan vehemenciával teszi, mint ha el akarna szaladni az a levél. Mikor kiegyenesedik, és már a ragasztó csík alá feszíti egyik recés körmét, megtorpan. Még jobban megijed a gondolattól, hogy talán tényleg valami fontos személy, talán az édesanyja vagy édesapja távozott el vagy csak simán egy kellemetlen hír, ami nem is neki fontos, de halála sok gondot fog okozni, amihez tulajdonképpen semmi köze nincs az égvilágon. Hezitál még egy kicsit, futnak a gondolatok a gyári futószalagon, majd erőt vesz magán, gyorsan kibontja, kiveszi a papirost a borítékból, elolvassa. Megmerevedik, arca teljesen elfehéredik, meg fagy a vére, minden vonása görcsbe rándul, az eddigi értetlen tekintetéből kiszáll minden élet, az izmai elengednek, nem tart tovább, mint egy kancsó víz, úgy folyik szét a padlón élettelen teste. A levél kiesik kezéből, ahogy ostorszerűen csapódik a hideg padlóra, és a szoba egyik sarkán landol írással felfelé. Csönd van, már minden megnyugodott. A hulla sem verdes már, csak fekszik érzések nélkül, a szemi semmitmondóan tekintenek a sarokban heverő papirosra, amin ez áll: "Én megmondtam."