Ezt most lefested Izsák!

 A legnagyobb baj, hogy nem tudom mi a baj. Tudnék én szeretni ha nagyon muszáj de inkább ülök egy fatövében némán és várom kicsit bénán, hogy értékelj már de mindegy is. Egyedül? Na jó akkor egyedül! Magány, félelem nem is igazán érthetem, hogy mikor lesz ez már a gyönyör termőföldje. Ki vagyok. De nagyon ki vagyok én? Nem is botlok többet bibliák utat mutató korlátjain, fösvény ez a világ kevés. Nem is tudom, hogy hova mégy, csak unom és fáj és elégvolt már a személytelen vigaszokból. A feloldozást már nem én szeretném adni, sokkal inkább kapni. Miért nincs kezdet és vég, mért fáj az őszinteség és mért nem szeretik aki vagyok, és ha mégis akkor én hol vagyok abban a furcsa szituációban mikor úgy ölelnek mintha kellenék, aztán meg rongyként dobnak el mint aki nem elég. Elégvolt, kérlek hagy már békén, ne írj, ne hívj. Legyen mindenki önálló és ne keress önámító, mert már nem kell tovább várni se rád se rám. Ha valakit szeretnél ne tedd, ha valakit tisztelnél ne tedd, ha vagy inkább ne légy, ha kérsz inkább ne kérj. Vég ennek a szép világnak már. Mindegy, hogy hova járnak búcsút inteni a vadmadarak télire, nem érdekel, hogy hova repülsz. Egyes egyedül, érdekel, hogy meddig sanyargatjátok lelkem büszke nők. Én már feladtam rég, hogy engem szeress. Leszek aki akarod és meg nyugodhattok, lázadó lelkem akkor sem döglik meg ha véletlen kést szúrtok belé. Én nem vagyok fa akit kivágnak, nem vagyok ló akit betörnek, nem vagyok virág mely párnapig öröm dísz, én a több, én a nemesebb és igazabb leszek nálatok. Nem vagytok ti sem állatok, csak úgy tesztek hisz könnyebb így: gyerek, család, biztonság, majd nyújtja a férfi. De te mit adsz pár buja pillanat aztán ennyi, csöppnyi bizonytalanság és már jön is a következő férfi. Hát köszi de nekem ki nyújt támaszt, vigaszt, szeretetet? Én mikor leszek megértve, kisegítve, megszeretgetve? Valószínű soha de ez jár ha az ember balga, galád, önző, mert nem add ingyen, elvár érte tiszteletet, szeretetet meg egy csipetnyi bátorítást.