Bárcsak beszélhetnék vele két szót úgy mint régen, hogy a múlt erdejében sétálva fedezzünk fel pár rém árnyat. Megkérdezném, hogy: Miért így alakult? megkérdezném, hogy: Hogy van? Mit csinál? Hogyan él, hogy mit érez, hogy hova tart majd? Megölelném, azt mondanám szeretem! Utána felkelnék és eltűnnék végleg, nem lennék több egy emberek közt suhanó árnynál, képtelen képregény lennék, egy elfajzott gyermek a dzsungelből, akiről csak gyermeteg rémmesék születnek. Jó lenne ha valaki újra és újra szeretne, ha végre nem kéne félnem, hogy már megint végem. De nem is ez a legrosszabb hanem, hogy nincs őszinte gondolat, mert kérdéseim süket fülekre lel, vágyaim menekülés. Furcsa érzés ahogy keveredik bennem a megbocsátás, a szeretet és a düh. Kicsit mikor az ember nem tudja mit kezdjen magával, hogy feküdjön vagy álljon vagy menjen, de semmi kép se érezzen. Rémképek szaladgálnak az agyamban: sürögnek, forognak, díszeket készítenek. Temetik az egót. A múlt sara lesz a föld és a szeretet a kereszt, hogy soha el ne feled mit tettek veled.
