Ezt most lefested Izsák!

 Feszült csend mindenütt. A közönség, kezeit tördeli izzadó tenyerével, állkapcsukon lüktet az ér. Drukkolnak, mi több már együtt futnak lélekben a szenvedő versenyzővel, csodálják és egyben érthetetlen számukra ez az egész. Mi veszi rá egy embert, hogy ilyen teljesítményig hajszolja magát? Szinte hallatszik a távolból a futó zihálása. Pattanásig feszül az ideg, mikor feltűnik egy színes árny a távolba. A célvonalnál még fürkészik pár másodpercig, realizálják. igen ez ő, tényleg ő! Kitör az üdvrivaj, mindenki őrjöngve, sikoltozva, próbálja a feszültségből adódó energiát átadni ennek a bátor fickónak, ki már majdnem a célba ér, már csak 100 méter. A futás nem több erőtlen botorkálásnál, lábfejét húzza, izzadsága patakokban folyik, sápadt arca minden vonása mederként hat. Már csak 2 méter. Egyszer csak szívéhez kap, összeesik, a tömeg megfagy, szem kidülled, az ideg ismét szakadni kíván. A futó összerogyik, de a lendület viszi, bukfencet vet át a célszalagon, hátára érkezve még egy nagy sóhaj. Elhunyt, vége, nincs többé. A pódium feláll, zavartan tekint az élettelen testre. Aztán üdvrivalgás, összeszalad a nép, ünnepelnek, pezsgőt bontanak. És mindenki boldog. Az összeverődött sokaság egymást lügdösve, ugrálva, visongva karneválozik utcáról, utcára - Kocsmáról, kocsmára. Majd este lett. Mindenkit haza zavar a felesége, férje, édesanyja, édesapja. A hajnali utcán, ott hever a célba ért futó, teteme magányosan. Kóbor kutyák kerülgetik érdektelenül, teste merev, hideg arca sápadt, már szinte kékes és mosolyog.