Ezt most lefested Izsák!

 Az élet súlya mint valami római hadúr fetreng hátamon. pöffeszkedve kéreti hátra kötött kezű rabszolgáit. szőlőt és bórt kíván meg egy tálat hogy legyen mibe üríteni ha feneketlen bendője még is megtelik. zabál! végtelen lényként önző költészete az élet, hilyába minden ő akkor sem képes de nem is akar felállni és tovább állva körülnézni mit is alkotnak fanyar rabszolgái. Nem törődöm módon átfordul nyögve, fintorogva a másik oldalra és egy félig lerágott csontot kezd szopogatni, méla undorral. Már nem kell nem, is fér belé. de mért ne? Nincs jobb dolga. Fél! Hogy ha fölkel, talán el se bírja saját dög súlyát amit kemény következetes munkával fel zabált. A rabszolgák csak sürögnek forognak elnyűtt, sápadt képük a halál tükre. Nincs más, ezt szokták, ebben is élnek. Ha véletlen szabadulni kék, akkor is kezük hátrakötve és fáj minden egyes mozdulat mikor meglát egy tört, hogy majd gőgős urába döfi. Akarva akaratlanul mozdul a kéz, ízület reccsen, a váll fájdalma elviselhetetlen. A rabszolga összeesik az úr meg röhög, vihog mig el nem hányja magát az erőlködéstől. Egyszer csak nagy nyikorgással kinyílik a palota ajtó. Pompás terme tele arany, ezüst már már gusztustalan giccsekkel, jelezve gazdagságát a vezérnek. Lihegve rohan és esik össze az emelvény előtt egy rabszolga. Arca piros, levegőt alig kap, köhög. Nem tűnik egészségesnek inkább olyan satnya de szívós, koravén fickó. - Uram! Uram! Lihegve hörög, víz hangzik a terem. - mi van már megint? Hangzik elcsukló hangon a böfögéstől. -uram nagy a baj, elvesztünk! A hadúr nyugodtan legyint a rabszolga érkezik egy nagy tállal, tele mindenféle szaftos zsíros vad hússal, erdei gyümölccsel, leteszi elé. A szolga távozik, az úr gyermeteg gonosz vigyorral kigáncsolja, felröhög. A rabszolga feláll nyel egyet, megtapsolja, megdicséri helytartójának humorát és tovább áll. Az úr: - nyugalom. mondja megvetően. Mi a baj már megint? Az embernek már egy perc nyugta sem lehet? -Pont ez a baj nagy uram, hogy az embernek már egy perc nyugta sincs. és... - Mi és? Mi és? Kérdi dühösen, krákogva. - És hát meg történt. Meg történt! Ó istenek mért nem figyelmeztettetek előbb? Ó mit vétettünk? - Mi történt meg fiam? Mondjad már mert téged is feltálallak! Van még itt egy kis hely. Ha más nem egy falatnak belőled. -Az történt hogy fűtöttük a kazánt ahogy kérte. Mindenféle sanyarúsággal fájdalommal. Jártak is a kerekek kicsit nyikorogva, göthösen de meg olajoztuk egy kis boldogsággal, minden ment is rendben de egyszer csak meg állt magától. Az úr arcára bizonytalanság, félelem ült ki. Tudta, hogy vége. Remegőkézzel a rabszolgát elintette, az jajveszékelve kirohant. A nagy, tehetetlen tömeg a fal felé fordult, össze húzta magát amennyire a zsír engedte és kényszeres mozdulatokkal ringatta magát. Síri csend volt a teremben, a rabszolgák értetlenül álltak megzavarodva és ijedten. A sarokban egy Duvailer nevű rabszolga egy boros kancsóval állt. A csontig hatoló dermedt csendet, ennek a kancsónak a földhöz csapódása törte meg. Lassú csoszogó léptekkel elindult szemében elszántság, bátorság. Kezében tőr. Ahogy gazdájához ért, ennyit mondott: - Egy úr nem több, mint száz szolga! És ezzel leszúrta. A hústorony ezt már oly nyugodt unalommal tűrte, hogy fel sem nyögött. vér kifolyt. A rabszolgák még mindig néma csendben álltak, remegő lábbal. Duvailer: -Én reményt, jövőt s boldogságot hozok nektek. Legyen minden, mindenkié. Legyen egyenlő minden. A rabszolgák eldobták tálcáikat és kiszabadították egymás kezét szótlanul. Duvailer megint: -Minden a tietek. Ide gyűjtünk minden boldogságot, ebbe a ládába és én vigyázok rá azzal arrébb rúgta a tetemet. Lefeküdt a helyére és intett. A már szabad kezű egyenlő hozott egy kancsó bórt, letette meghajolt és hátra tett kézzel távozott.