2031. A 21. század rohamléptekben haladó fejlődése már sehol. Az egykor büszkén égre tekintő felhőkarcolók, elegáns mivolta már a múlté, a csillogó üvegablakok összetörve hevernek mindenütt. Az utcák üresek, néhol egy-egy oszló tetem díszíti a kies tájat, még előfordul egy-két zöld levél a fákon, de a nagyja a tűztől elszenesedett kísértetre emlékeztető árnyként suhog, a szélben. Nem tudni milyen évszak van, sötét por és hamukeveréke festi démonian vörösre az eget. A napsugarai csak épp elérik a földet, és átható bűz honol. Egyszer csak monoton kattogás töri meg a csendet. Talán egy óra? De az ütemes hang mellet hírtelen kitör egy mélyről jövő, minden düh és szitokkal fűszerezett, elkeseredett ordítás, mely görcsös zokogásban végződik. Egy ember! Egy ember, ebben a pokoli pusztulatban, hol még a csótányok is nyögik fájdalmukat? Igen, egy ki ül, egy düledező ház egyik szobájában, egy roskatag széken, egy háromlábú asztal előtt és egy régi, rozoga, piros remington írógépet püfölve ír egy valamire való memoárt, annak reményében, hogy nincs egyedül, és talán valaki egyszer megtalálja és elolvassa. Még csak a bekezdésig jutott, mely így hangzott: 2031. A földet és teljes kultúráját lesöpörte egy átkozott meteorit, csak én és férjem maradtunk, a kisfiunkkal. Hívhatnám magunkat egy fajta, modern Ádám és Évának, de én egyszerű túlélőknek tartom magunkat. Talán jobb lett volna meghalni? Nem! Nem gondolhatok bele, élnünk kell! Magunkért és a kisfiunkért, ezt adta nekünk a sors és én nem futok előle, szembenézek vele, mert ez a helyes. Élelmünk még van, de nem sokáig. Remélem, találunk majd a romok között magokat vagy ilyesmiket, hogy elültethessük. Hosszútávra kell berendezkednünk, nincs más választásunk. Ez a történet rólam és családomról szól. Arról, hogy komolyan kell venni minden jelet és üzenetet, amit kapunk a világtól és, hogy soha nem adhatjuk fel. Az egész egy álommal kezdődött...
Folyt. Köv.
