Ezt most lefested Izsák!

 Hűvös van és nyirkos minden, a horizonton a nap sejtető erőlködésének hideg fénye jelzi, hajnal van. Ambrus, főhősünk megrogyva, bódult állapotban, dülöngélve áll egy ajtó előtt.
Kezében három kulcs: piros, zöld és arany.
- Melyik az, melyik az? -Kérdezgeti fennhangon magától miközben, remegő kezével válogatja az öreg kulcsokat tenyerében. Ideges! –talán ez a piros a vér színe, ez kell legyen: hisz a vér ami életet add, a vér ami kering, hogy te is keringhess kicsiny jelentéktelen életedben, jelentéktelen problémáidban és kérdéseidben, gondolataidban. Ő az.
Megmarkolta a piros kulcsot, a szemében elszántság és bátorság csillan meg, erősen ráfókuszál a lyukra: céloz, döf, talál. A kulcs kattan, erős szorítással fordítja, de meg akad. Ambrus lába reszket, térdei nem tartanak tovább – lelke sem- zokogva dől, mint egy zsák, nagy dörejjel a földre zuhan és görcsös sírása ördögien hat a sötétben. Ereje elszál, gátlás meg szakad, és csak szentségel, átkoz: istent, embert, fát, követ, eget. Ökölbe szorított kezének minden ujját és annak minden porcikáját fehérre festi a düh, majd enged a szorításból és a legyőzött, ki örülté lett a fájdalomtól: kacag. Kacag, míg meg nem ijed minden az eszelős fogyhatatlan erejétől, ostoba bátorságától majd megnyugszik. Erőlködve felül, lassan és lomhán körbe néz. Nem lát, sötét van mindenhol, nagyot sóhajt, majd eszébe jutnak a kulcsok, a földön tapogatva kutatja őket.
- Hopp, egy meg van!- Ez erőt add, buzgóbban keresi a másikat, azt is megleli rövidesen.- A zöld az a természet színe, hát persze! A mindenek felett álló törvények és igazság otthona, a logikus rendszeren alapuló világ, hol gyenge elbukik, erős talpon marad, ügyes elbújik, béna meghasad.
Most már sokkal kisebb elánnal, de neki veselkedik a feladatnak, a kulcsot bele helyezi a zárba óvatosan, három lassú monoton kattanás, bent van egy –gondolta-, majd erővel próbálja és ismét megakad. Ambrus szemén könnyfátyol, hátra szegi fejét. Nagyot sóhajt, majd amilyen mélyen lehet lehaltja koponyáját, izmai elernyedtek. Egy pillanatnyi fájdalom az újabb kudarctól, majd az is megszűnik. Nincs több feszültség…
- Hát meg van, megtaláltalak! Az arany csillog-villog, az ember az utcán botorkálva a földet pásztázza és ezt keresi tudta nélkül, arról nem is beszélve, hogy milyen gyönyörű, előkelő és pompás kelme! Eladható, megvehető, hordható és most nekem is van egy saját arany micsodám, amit hordhatok, adhatok-vehetek, és nem kell többé pásztáznom a földet még tudtomon kívül sem. Hát meg vagy, így kellett legyen!
Hősünk eközben törökülésbe rogyott az ajtó előtt, az aranykulcsot nyomorgatja, nézegeti, csodálja. Hírtelen eszébe jut az ajtó - elvégre ezért van itt-, rápillant a kulcslyukra, majd vissza a kulcsra. Feltápászkodik, még nézi az ajtót egy rövid ideig - kissé zavartan. A szemében nyugalom kezei már nem remegnek: óvatosan zsebébe csúsztatja az aranykulcsot, még egy pillantás az ajtóra, majd nyugodt botorkálással eltűnik a sötét árnyékok közt.