Ezt most lefested Izsák!

Egy füstös kocsma pultjánál ülök a magas széken. Körülöttem hasonlóan nyugodt lelkek libbennek Jobra, balra és várakoznak a maguk megváltására és sörére. Én meg csak nézem a kezem kérges vonásait. Nem vagyok öreg, mégis rettegek, hogy megiszom a sörömet aztán semmi, és a második sör sem fog már ezen segíteni. Hangulat adott, nyugalomfája alatt létezem. Tulajdonképp beletörődtem, hogy nem leszek vadászpilóta, de azért néha még ábrándokkal játszom, hogy akkor legalább egy gyermekjátékot had reptessek, de nem az élet nem tesz ilyet, előbb add akkora pofont, hogy árufeltöltő leszel. Gondolkoztam az ambíción, szép szó csak épp üres, nem vagyok én öreg, mint a villamos, hogy egyfolytában egy úton haladjak. Inkább szakítson le a szél virágomról, és szállja amerre sodor az élet, és kérlek ne hívj, nem rajtam múlik hol hajtom fejemet álomra. Csak is az a boszorkányos fizika meg kémia, ö mondja meg, hogy hányóra és mikor kell menned.

  Váratlan felébredsz, körbenézel, megveregeted a melletted ülő vállát. Megkérdeznéd, hogy még is mi a fészkes fenét keres itt ebben a páratlan pillanatban? Majd meggondolod magad, mert minek is kérdezgetsz te bárkit is, amikor önmagadtól se kérdezted meg soha, hogy hogyan kapcsolódik az életértelme az olaj ár növekvésével vagy akár csökkenésével. Mert inkább felemeled a poharat, mondasz egy nyája tósztot, rámosolyogsz az asztal másik felén lévő, számodra kurvának tartott de mégis különlegesként kezelt hölgyre, aki mellesleg rokon vagy csak lesz de ez lényegtelen abból a szempontból, hogy nincs hol belemártani a kéj tengerébe képmutatóan szenté avatott mocskos testünket. Istenünk csúfos játék, hogy szép vagy és én sem vagyok rondább, mint azaz utcaseprő akit tegnap láttam, akkor mért nem álltam szembe veled és tártam ki szívemet, hogy rádöntsem minden átkát. Teleszel a mátkám, én meg a vártnál is rosszabb gyerek, mely szoknyára ülve remeg. itt a piros, hol a piros. Már megint a piros állgát közted és köztem, hogy nehogy megtörténjen bármely gyönyör életünkben, ami nem a vita vagy a szájszag bódító illata reggel, amitől inkább hánynék, ehelyett azt mondom szeretem, pedig gusztustalan már csak a gondolat is, hogy nélküled dugok ma is. Pedig mennyivel jobb, mikor megkívánlak, te meg engeded, hogy felfedezzem testedet. De inkább nem, hanem az egyedüllét vitájában a sört emelem a szám elé és féktelen szeretem a pillanat minden nyomorát és „gomorát”. Valami komor gondoltat fut most át a világon, vajon jól élem világom? Vagy csak inkább imádom, hogy vagyok nekem és értelmét se keresem, hogy mi miért és ki kiért fut végtelen tavak mezején? Különben is: ki vagy? Mért beszélek hozzád? Neked hol van a hazád? Te senki vagy és ez tetszik benned, több vagy mint a nyomorult lelked suhanc világa, csak ne próbáld neki adni magad másnak. Néz szembe a ténnyel: nem vagy te kísértet. hiába kíséred a szomszédlányt, nem ő kell fel érted, hanem a nap. Most már nem érted, de nem is kell, élj ahogy élni kell, nem számít ha elesel mert nyugodj meg senkit sem érdekel, kivéve téged. Meg talán azt a magába motyogó néni lelkét érinted meg egy pillanatra, majd megráz a gondolat: holnap már honlap vár. Nem, találka nincs többé! simogatás csak virtuális időtöltés, semmi több. Így hát most ledőlök, lehunyom a szemem és váratlan elaszom.

Ködös reggelre ébredt Lali, a főhősünk. Frottír köntösében, papucsában csoszog komótosan a konyha felé. Szeme még dagadt, az álmom még nem szállt el teljesen agyából. Koordinálatlan mozgással feltesz forrni egy kávét, majd cigarettára gyújt. Mélyslukkokkal nyugtatja magát, érzi ma valami nem lesz ugyanaz, valami zavart stresszt érez a gyomrába. Még két slukk cigi és kész a kávé. Remegő térdekkel leül lassan, a nikotintól sárgult ujjaival megfogja a csorba bögre fülét kissé erőtlenül (a körmei recések az állandó rágástól) a szájához emeli, mint utolsó mentsvár ül ki a szemére a remény: legalább ez jól fog esni. Már csücsörít mikor kopognak, szeme nagyra nyílik a dühtől, pupillája összeszűkül, de végül csak egy erőszakos sóhajjal fojtja el mérgét. Kedvetlenül feláll, motyog valamit, fanyar arckifejezése mindent elárul. Rámarkol a kilincsre, lendületesen kinyitja az ajtót, eközben esszébejutott, hogy valójában egy konyhakéssel a kezében tette volna mindezt. De mindegy, most már így is jó lesz. Ki néz de senki. Ahogy kilép a gangra, hogy körültekintsen ki zavarta meg megszokott keserűreggelét, észre vesz a lábtörlőn egy sárgás borítékot: keménypapírból készült, szép míves darab, az egyik sarkán egy fekte szalaggal átkötve. Lali megrémül, látszik ábrázatán, hogy lefutott a szeme előtt az összes "hiányozna, ha nem lenne személy" listája. Reszketőkézzel megragadja az üzenetet, felemeli, mindezt olyan vehemenciával teszi, mint ha el akarna szaladni az a levél. Mikor kiegyenesedik, és már a ragasztó csík alá feszíti egyik recés körmét, megtorpan. Még jobban megijed a gondolattól, hogy talán tényleg valami fontos személy, talán az édesanyja vagy édesapja távozott el vagy csak simán egy kellemetlen hír, ami nem is neki fontos, de halála sok gondot fog okozni, amihez tulajdonképpen semmi köze nincs az égvilágon. Hezitál még egy kicsit, futnak a gondolatok a gyári futószalagon, majd erőt vesz magán, gyorsan kibontja, kiveszi a papirost a borítékból, elolvassa. Megmerevedik, arca teljesen elfehéredik, meg fagy a vére, minden vonása görcsbe rándul, az eddigi értetlen tekintetéből kiszáll minden élet, az izmai elengednek, nem tart tovább, mint egy kancsó víz, úgy folyik szét a padlón élettelen teste. A levél kiesik kezéből, ahogy ostorszerűen csapódik a hideg padlóra, és a szoba egyik sarkán landol írással felfelé. Csönd van, már minden megnyugodott. A hulla sem verdes már, csak fekszik érzések nélkül, a szemi semmitmondóan tekintenek a sarokban heverő papirosra, amin ez áll: "Én megmondtam."

 Hírtelen tavaszi időjárás köszöntött ránk, és kitört belőlem valamiféle vérfarkas, úgy látszik ez az én teliholdam. Mehetnékem van. Félek, ha egy kicsit melegebb lesz, fogom magam és elsétálok a világ végére, ott: leülök egy üvegsörrel, hátra dőlök és csillagokat dobálok a kutyámnak. Unikornisként szaladna, egy fajta fura mosoly ülne ki a pofájára, ami engem is nyugtatna. Végzek a sörömmel és az egyszerű földi léttel, kitágítanám a látószöget 360 fokra és beleugranék a semmibe, ahol félnék és élnék egyszerre. Semmiben sem különbözne jelenlegi helyzetemtől, csak egyszerűen más lenne: ufókkal pacsiznék, miközben aszteroida mezőkön táncolnék buja üstökösökkel, gyönyörű palástjukon utaznék, napviharokkal bódítanám magam, végül egy másik ideális földön megpihennék, hanyatt vetném magam, nagyot sóhajtanék és elaludnék. 

  A tegnapi punk filozófiát követve, ma berúgtam. ahogy részegen bandukoltam haza felé, egyik kezemben cigaretta, másikban egy műanyag palackos sör, fejemen kapucni, egy mindent elárasztó nyugalom tört rám, szinte ijesztő volt. Megpróbáltam magamat kívülről látni és arra jutottam, hogy az általam istenített hobókra hasonlítok, akik élik az életet és iszonyú, horrorisztikusan nyugodtak, a nyomorúságos életükben. Én is nyugodt voltam, sőt boldognak éreztem magam, ami már nagyon rég fordult elő velem. Tudom, hogy ez nem az alkohol adta felemelkedett butulás miatt, csak egyszerűen elmentem jól érezni magam, ittam pár sört, beszélgettem, régi ismerősöket láttam, és emellett be is rúgtam. Ez kicsit olyan: csak, hogy a tegnap esti kurtizán példát hozzam, szóval kicsit olyan, mint amikor az örömlány gyönyört talál a monoton gépies aktusban, amit egy kapitalista szemlélet életet, a pénz.

 Ma este rádöbbentem, hogy mindenki punk énekesnek született csak van aki töbre viszi, de ez nem mentesíti a tény alól, hogy nincs ének hangja, de ha van is, akkor is tökéletes punk énekes lenne. Ez felveti azt a kérdést, hogy miért is nem taszította magát nyomorba az emberiség és lett pórból punk. Aztán rá jöttem, hogy az anarchia állapotának értelme teljes mértékben baromsággá válik azáltal, hogy a rendszer, amiből káoszt teremtenének, maga a káosz. Így hát ez olyan, mintha megpróbálnád ész érvekkel leírni egy kurvának, miért is jó neki ez az évezredek óta, társadalmunkat egyben tartó szakma. Száz szónak is egy a vége, de nem most. Ugyan is, most nagyon is megkövetelem a világtól, hogy nézzen szembe magával és mennyen fel a színpadra, küldje el a szimfonikus majmokat, és ismerje el ez kamu, nem is vagyunk ilyenek igazából, anarchiából készítettük a rendszert és ez a mozgató rugója. A bizonytalanság és biztonságra való vágy. Úgy, hogy kapja be a kiflivégét, aki él még.

A ma reggeli ébredésem, egyfajta anatómiai órával ért fel, sose gondoltam volna, hogy ellehet érni borda közti izomlázat. Sőt, eddig azt se tudtam, hogy ott egyáltalán létezik izom. Ehhez a felismeréshez, az ébredés utáni "átfordulok a másik oldalamra, mert kitudja, még lehet, hogy ma se csinálok semmit" tipikus reggeli gondolat és tett segített hozzá, (megjegyzem nem csináltam ma semmit). Ez után egy elfojthatatlan vágy ébredt bennem, hogy muszáj vagyok gazdagítani, a toilet mikroflóráját és faunáját egyaránt, vizeletem igen nagy mennyiségű élő anyag tartalmával, ami a tegnapi  8 sör élesztőkultúrájának köszönhető. A feladat adott volt, pármásodperc alatt átgondoltam a stratégiát, majd nekiveselkedtem. Felültem, bordafájásom nem volt kellemes de ahhoz képest, hogy a lábaimba mit éreztem, mikor megpróbálta fel állni, rájöttem, hogy csak egy karibi nyár egy örök szabadságon. De végül sikerült, felálltam, elkezdtem a mosdó felé botorkálni. Hamar odaértem nem teltbele negyedóra, és már Niagaraként csobogott isteni nedűm. Aztán leültem, megreggelizetem és átgondoltam a tegnap estét. Néhány dolgot ki emelnék. 1: Lali, neked aztán hiába hányja az ember, falra a korsót, úgy is eltörik. 2. kék, te meg részeg voltál. Minek iszik, aki nem látja a fától, a nyúl viszi a vadászpuskát. 3: én meg nem tudom, minek megyek jól érezni magam, ha aludni akarok. Szóval ez volt narancshéjban, a tegnap este.

Fáradt vagyok, belefáradtam a próbatételbe, elég de ugyanakkor mégsem. Mégsem vagyok tökéletes, és nem is leszek az, de legalább megpróbálok egy mércét tartani. Ez a mérce nem más, mint önmagam tiszteletben tartása, hogy nem álltatom olyan dolgokkal, amik egy csepp valóság tartalommal sem bírnak. Idebent egy kicsit megnyugodtam! A mai megmérettetés nem a legjobban sült el. Diszkvalifikáltak! Sajnos jogosan, nem teljesítettem a követelményeket. Kudarc ide vagy oda, szembe néztem vele, megsebeztek, de mosolyogva álltam fel, emelt fővel kezet ráztam ellenségemmel: önmagammal. A harcnak nincs vége! Mondhatnám, hogy sajnos, de hazudnék. Kell ez, hogy épüljön, tisztuljon, irányt mutasson annak a nagyra becsült valaminek, amit úgy hívunk "én".

 Hűvös van és nyirkos minden, a horizonton a nap sejtető erőlködésének hideg fénye jelzi, hajnal van. Ambrus, főhősünk megrogyva, bódult állapotban, dülöngélve áll egy ajtó előtt.
Kezében három kulcs: piros, zöld és arany.
- Melyik az, melyik az? -Kérdezgeti fennhangon magától miközben, remegő kezével válogatja az öreg kulcsokat tenyerében. Ideges! –talán ez a piros a vér színe, ez kell legyen: hisz a vér ami életet add, a vér ami kering, hogy te is keringhess kicsiny jelentéktelen életedben, jelentéktelen problémáidban és kérdéseidben, gondolataidban. Ő az.
Megmarkolta a piros kulcsot, a szemében elszántság és bátorság csillan meg, erősen ráfókuszál a lyukra: céloz, döf, talál. A kulcs kattan, erős szorítással fordítja, de meg akad. Ambrus lába reszket, térdei nem tartanak tovább – lelke sem- zokogva dől, mint egy zsák, nagy dörejjel a földre zuhan és görcsös sírása ördögien hat a sötétben. Ereje elszál, gátlás meg szakad, és csak szentségel, átkoz: istent, embert, fát, követ, eget. Ökölbe szorított kezének minden ujját és annak minden porcikáját fehérre festi a düh, majd enged a szorításból és a legyőzött, ki örülté lett a fájdalomtól: kacag. Kacag, míg meg nem ijed minden az eszelős fogyhatatlan erejétől, ostoba bátorságától majd megnyugszik. Erőlködve felül, lassan és lomhán körbe néz. Nem lát, sötét van mindenhol, nagyot sóhajt, majd eszébe jutnak a kulcsok, a földön tapogatva kutatja őket.
- Hopp, egy meg van!- Ez erőt add, buzgóbban keresi a másikat, azt is megleli rövidesen.- A zöld az a természet színe, hát persze! A mindenek felett álló törvények és igazság otthona, a logikus rendszeren alapuló világ, hol gyenge elbukik, erős talpon marad, ügyes elbújik, béna meghasad.
Most már sokkal kisebb elánnal, de neki veselkedik a feladatnak, a kulcsot bele helyezi a zárba óvatosan, három lassú monoton kattanás, bent van egy –gondolta-, majd erővel próbálja és ismét megakad. Ambrus szemén könnyfátyol, hátra szegi fejét. Nagyot sóhajt, majd amilyen mélyen lehet lehaltja koponyáját, izmai elernyedtek. Egy pillanatnyi fájdalom az újabb kudarctól, majd az is megszűnik. Nincs több feszültség…
- Hát meg van, megtaláltalak! Az arany csillog-villog, az ember az utcán botorkálva a földet pásztázza és ezt keresi tudta nélkül, arról nem is beszélve, hogy milyen gyönyörű, előkelő és pompás kelme! Eladható, megvehető, hordható és most nekem is van egy saját arany micsodám, amit hordhatok, adhatok-vehetek, és nem kell többé pásztáznom a földet még tudtomon kívül sem. Hát meg vagy, így kellett legyen!
Hősünk eközben törökülésbe rogyott az ajtó előtt, az aranykulcsot nyomorgatja, nézegeti, csodálja. Hírtelen eszébe jut az ajtó - elvégre ezért van itt-, rápillant a kulcslyukra, majd vissza a kulcsra. Feltápászkodik, még nézi az ajtót egy rövid ideig - kissé zavartan. A szemében nyugalom kezei már nem remegnek: óvatosan zsebébe csúsztatja az aranykulcsot, még egy pillantás az ajtóra, majd nyugodt botorkálással eltűnik a sötét árnyékok közt.

Béke honol, nincs fájdalom. Vajon álmodom? Vagy tényleg nem számolom, ki? Mit? Árt a múlt haván. Kár, hogy az idő, néha idétlen fintora támaszt szelet, és fúja szét az elveszett hamvát a búnak, és kibújnak mély érzések fái a földből. Újnak, jónak hatnak. Aztán kitudja: az az álarcos idegen talán, valami Zsorzs, aki látja a jövő malmán a vizet leperegni. Én meg leülök, így ni. Kicsit elmerengek és kezdek írni: köszönöm, hogy voltál, oldalba rúgtál, majd felsegítettél, te amazon, te céda. 

 Hajnali három. Az utca fényeit, sejtelmesre szűri a behúzott függöny finom anyaga. A szobában elhelyezet bútorok, káosza valamiféle rendszert alkot, ami egy kellemes otthon érzetet sugároz. Valószínűleg egy nő, kifinomult, gyengéd ugyanakkor labilis érzelmeit tükrözi, egy teljesen átlagos szoba, e-fajta díszítése: szekrény, asztal, ágy a sarokban. Az éjszaka csendjét, halk nyögés és motoszkálás töri meg. A nő álmodik, valószínűleg rémeket lát, egyre hevesebb és hevesebben harcol lidérceivel, mikor egyszer csak felriad, zihál. Értetlenül és ijedten fürkészi az éjszaka árnyait, felismeri a szobát, férje mellette alszik. Megnyugszik egy pillanatra, majd újra zavart lesz, kapkodva ébreszti férjét, ki unottan alszik a megszokott mindennapok rendszerében: - drágám, drágám ébredj, kérlek. Félek! (a nő arcán rettegés, bizonytalanság). A férj felmordul, fordul egyet, lassan kinyitja az alvástól ragadós szemét. Mormogva,  nem törődve oda húzza magához: - nyugodj meg drágám. Mondta, annak reményében, hogy minél hamarabb túl lesz, ezen a hajnali tortúrán. A nő nem hagyja: -Nagyon rosszat álmodtam, kérlek, ébredj. A férfi felül, csámcsog kettőt, erőt vesz magán és hallgatja. -Szóval az volt, hogy a földbe becsapódott a hold és minden elpusztult, te is, Ádám is. Borzasztó volt. A férj ásít még egyet, egy újabb unott és erőtlen próbát tesz szerelmének megnyugtatására: -butaság, ilyen biztos nem történhet, nyugodj meg és próbálj aludni. És már fordult is a fal felé, a nő megállítja: -Tudom, hogy hülyeség. De olyan élethű volt, mint valami üzenet, mintha azt akarta volna mondani valami, hogy veszélyben vagyunk. De persze ez hülyeség. Ezt kimondva megnyugodott. Fejét ráhajtotta a férfi mellkasára, ettől a férfi is jobban lett, lelkében mosolyog, aludhat tovább. A nő még párpercig mered előre, majd lassan le-lecsukódik a szeme, már ő is alszik. 

folyt. köv.

 Feszült csend mindenütt. A közönség, kezeit tördeli izzadó tenyerével, állkapcsukon lüktet az ér. Drukkolnak, mi több már együtt futnak lélekben a szenvedő versenyzővel, csodálják és egyben érthetetlen számukra ez az egész. Mi veszi rá egy embert, hogy ilyen teljesítményig hajszolja magát? Szinte hallatszik a távolból a futó zihálása. Pattanásig feszül az ideg, mikor feltűnik egy színes árny a távolba. A célvonalnál még fürkészik pár másodpercig, realizálják. igen ez ő, tényleg ő! Kitör az üdvrivaj, mindenki őrjöngve, sikoltozva, próbálja a feszültségből adódó energiát átadni ennek a bátor fickónak, ki már majdnem a célba ér, már csak 100 méter. A futás nem több erőtlen botorkálásnál, lábfejét húzza, izzadsága patakokban folyik, sápadt arca minden vonása mederként hat. Már csak 2 méter. Egyszer csak szívéhez kap, összeesik, a tömeg megfagy, szem kidülled, az ideg ismét szakadni kíván. A futó összerogyik, de a lendület viszi, bukfencet vet át a célszalagon, hátára érkezve még egy nagy sóhaj. Elhunyt, vége, nincs többé. A pódium feláll, zavartan tekint az élettelen testre. Aztán üdvrivalgás, összeszalad a nép, ünnepelnek, pezsgőt bontanak. És mindenki boldog. Az összeverődött sokaság egymást lügdösve, ugrálva, visongva karneválozik utcáról, utcára - Kocsmáról, kocsmára. Majd este lett. Mindenkit haza zavar a felesége, férje, édesanyja, édesapja. A hajnali utcán, ott hever a célba ért futó, teteme magányosan. Kóbor kutyák kerülgetik érdektelenül, teste merev, hideg arca sápadt, már szinte kékes és mosolyog. 

 2031. A 21. század rohamléptekben haladó fejlődése már sehol. Az egykor büszkén égre tekintő felhőkarcolók, elegáns mivolta már a múlté, a csillogó üvegablakok összetörve hevernek mindenütt. Az utcák üresek, néhol egy-egy oszló tetem díszíti a kies tájat, még előfordul egy-két zöld levél a fákon, de a nagyja a tűztől elszenesedett kísértetre emlékeztető árnyként suhog, a szélben. Nem tudni milyen évszak van, sötét por és hamukeveréke festi démonian vörösre az eget. A napsugarai csak épp elérik a földet, és átható bűz honol. Egyszer csak monoton kattogás töri meg a csendet. Talán egy óra? De az ütemes hang mellet hírtelen  kitör egy mélyről jövő, minden düh és szitokkal fűszerezett, elkeseredett ordítás, mely görcsös zokogásban végződik. Egy ember! Egy ember, ebben a pokoli pusztulatban, hol még a csótányok is nyögik fájdalmukat? Igen, egy ki ül, egy düledező ház egyik szobájában, egy roskatag széken, egy háromlábú asztal előtt és egy régi, rozoga, piros remington írógépet püfölve ír egy valamire való memoárt, annak reményében, hogy nincs egyedül, és talán valaki egyszer megtalálja és elolvassa. Még csak a bekezdésig jutott, mely így hangzott: 2031. A földet és teljes kultúráját lesöpörte egy átkozott meteorit, csak én és férjem maradtunk, a kisfiunkkal. Hívhatnám magunkat egy fajta, modern Ádám és Évának, de én egyszerű túlélőknek tartom magunkat. Talán jobb lett volna meghalni? Nem! Nem gondolhatok bele, élnünk kell! Magunkért és a kisfiunkért, ezt adta nekünk a sors és én nem futok előle, szembenézek vele, mert ez a helyes. Élelmünk még van, de nem sokáig. Remélem, találunk majd a romok között magokat vagy ilyesmiket, hogy elültethessük. Hosszútávra kell berendezkednünk, nincs más választásunk. Ez a történet rólam és családomról szól. Arról, hogy komolyan kell venni minden jelet és üzenetet, amit kapunk a világtól és, hogy soha nem adhatjuk fel. Az egész egy álommal kezdődött...

Folyt. Köv. 

 Nagy vállalkozásba fogtam, mégpedig megpróbálok megcsinálni egy nagybecsben tartott, de ugyanakkor egy háziállatunk nemzőszervével egyenértékű (lófasz) nyelvvizsgát. Ez a feladat két szempontból is nehéz számomra: az egyik és egyben a fő ok, hogy diszlexiás és díszgráfiás tünetekkel áldott meg a kegyes sors. Bár piedesztára emelt állandó olvasóim (szám szerint kettő) bizonyára észre vették. A másik szempont, hogy lustaságom nem ismer határokat. De úgy tűnik rá leltem az ideális tanárra, (legyen Lali) ki mindentürelmét latba vetve dacol, komolytalanságommal és éretlen viselkedésemmel, melyet misem tükröz jobban, mint az az általam kreált példamondat, a do ige példázására: i do handjob for myself. Ezen felül bővült magyar szókincstáram is egy igen becses szóval "tácsértos vihornya", melynél szebb és hangzatosabb kifejezés nem létezik, gyönyörű és fifikás nyelvünkben a büdös kurva kifejezésre. Szóval sorsom bevégeztetni látszik a feladat adott, remélem a foglalkozás, eléri célját.

 Miután végig játszottam az előző bejegyzésben elírt lelki haláltusámat,(mely gyötrelmes kudarcnak álcázta magát, egészen ma reggelig) sokkal üdébben érzem magam a saját nyomoromban. Bővebben kifejtve ez annyit tesz, hogy ma reggel mikor kinyitottam a szem, azon frissiben kitöröltem belőle a csipát, egy nagyot nyögtem, majd duzzadva lüktető életemet markomba vettem és rájöttem a megváltó aktuális igazságra. Ami valószínűleg egy egész hónapon keresztül a bibliám lesz, majd újra magamba zuhanok, összegyúrom az eddigi elképzeléseimet és egy újabb megváltó gondolattal nyugtatom magamat. A megváltó gondolat a következő: Én egy szeretet éhes, érzelmi senkiházi vagyok. Aki képtele ki adni önmagát és valóját, emellett kelléktárából váltogatja jelmezeit a nagyvilág színpadára, hogy mindig az aktuális szituációban legyen kirívó és egyedi, ettől lesz igazán szerencsétlen és nevetségesen egyszerű. Mindezt azzal kompenzálom, hogy minden élő és nem élő női egyedet megpróbálok fülledt erotikára sarkallani, mert ezzel ki mutathatom, hogy én vagyok a legnagyobb csődör a pajtában, de ugyanakkor kapok egy kis szeretet adagot. Persze ezt a nyomorúságos rendszert meg is kell indokolni valahogy, mert hát ideológia nélkül a paraszt sem termel. Így hát megmagyaráztam magamnak, a volt és eddigi egyetlen szerelmem (legyen Vili) képével, hogy ő a szerelem és szeretet megtestesítője bennem, egyfajta múzsa. Innentől kezdve nem is kellet tovább gondolkodni, hogy mért is olyan rossz ez így, hiszen egyszerű volt a válasz: nem vele vagyok és ez szar. De most rájöttem, én vagyok a szar és itt az idő változtatni.

 Tévedés azt gondolni, hogy a probléma elszáll és csak a szép emlék marad, ugyanis ez nem igaz! A probléma elfelejtődik és a szép emlékek takarják el. Én így látom helyesnek, ezért is vagyok ma ilyen felettébb jó és rossz kedvű egyszerre: rossz, mert a probléma megvan. Jó, mert a probléma adott. Ez egy fura ördögi kör, az ember maga alákerül, jól megveri önmagát, majd lehugyozza önmagát és röhög önmagán, ahogy önmaga reszket a dühtől és a fájdalomtól, majd feláll és önmagára néz, önmaga visszanéz rá és vállon veregeti önmagát, megköszöni önmagának, majd újra önmaga lesz. 

 Ismét Párizsban jártam és elgondolkoztam, hogy miért is van az, hogy ha megveszel egy értéktelen souvenirt a kultúra csodás világában, akkor fel sem merül benned, hogy ezt nem francia kéz gyártotta, hanem ez egy igazi, kínai emberek éhbérét való robotolásának csillogó, villogó, giccses terméke? Persze nem válaszoltam meg, mert épp azon agyaltam, hogy 10 euróból, hogy tudnék venni három: 5 eurós sört. Megoldottam kértem még 5 eurót a haveromtól, (aki legyen Zsolti) így sikerült a küldetés és igen kellemesen be is rúgtam mondhatni az az este a kutyáké volt, mert emlékeim pár igen tehetséges lányon kívül nem terjed messzire. a mesében eljutottam az Óperenciás tengeren is túlra csak mire odaértem úgy berúgtam, hogy felébredtem. Másnap és kérdezték: - Emlékszel milyen szép volt? Ez volt életem legnagyobb élménye! Én meg ott ülök magamba roskadva a hányásommal küzdve és azon gondolkodom, hogy vajon a zoknim akkor is felemásvolt mikor elindultam. Szóval azt megtanultam a franciáktól, hogy a mértéktartás erény nem kell mindig nekem inni a legtöbbet, mert kitudja miről maradok le.

Szóval ez volt az első bejelentkezésem. Célom "kiblogozni" az élet nagy csomó itt. Megpróbálom, még nem tudom mi lesz belőle, de majd elválik a szar a májtól.