Ezt most lefested Izsák!

 Megszületsz! Meredten kémleled a világot.

 Rájössz, hogy tudsz mozogni! Felfedezed a világot.

 Rájössz, hogy a világ veszélyes! Bezárkózol a szobába, a játékaid közé.

 Rájössz, hogy kívánsz valamit, ami kényszeres csípő mozgást okoz.

 Az a valami megbánt vagy te bántod meg azt a valamit. Ezért rájössz, hogy ez is  veszélyes.  Így kocsmákba zárod magad.

 Aztán rájössz, hogy minden veszélyes, minden nehéz. Így hát küzdesz a merevség ellen  és  ez  annyira jól megy, hogy néha sikerül elérni egy sejtető merevedést.

 Aztán rájössz, hogy elég csak egy valami, ami specifikusan hat bizonyos testrész  merevségére és őt beengeded a játékaid közé. És így fordítva.

 És aztán rájössz! Nem a világ a veszélyes. Hanem az a gondolat, hogy milliárd emberközül  csak az egyik vagy. És milliárd emberközül egyedül maradsz. Ettől nem ők, hanem  te  nem leszel kíváncsi senkire.

 Így él boldogan a katatón szkizofrén.

 már nem látok mindent elsöprő gyermek szerelmet

már a kis autó sem úgy gurul mint régen

megbotlok a küszöbben és már vérzik is a térdem

tudom hogy holnap ott leszek a téren és suhan a hinta

megáll. a holtponton átlendül és tovább repül át a csillagos égen

itt van kérem. ahogy jobban megnézem egy gyermeteg emlékem mosódott mássá

rajta valami átok mint remény

sírva fakadt kis legény

te vártál de elmaradtál

 Az élet súlya mint valami római hadúr fetreng hátamon. pöffeszkedve kéreti hátra kötött kezű rabszolgáit. szőlőt és bórt kíván meg egy tálat hogy legyen mibe üríteni ha feneketlen bendője még is megtelik. zabál! végtelen lényként önző költészete az élet, hilyába minden ő akkor sem képes de nem is akar felállni és tovább állva körülnézni mit is alkotnak fanyar rabszolgái. Nem törődöm módon átfordul nyögve, fintorogva a másik oldalra és egy félig lerágott csontot kezd szopogatni, méla undorral. Már nem kell nem, is fér belé. de mért ne? Nincs jobb dolga. Fél! Hogy ha fölkel, talán el se bírja saját dög súlyát amit kemény következetes munkával fel zabált. A rabszolgák csak sürögnek forognak elnyűtt, sápadt képük a halál tükre. Nincs más, ezt szokták, ebben is élnek. Ha véletlen szabadulni kék, akkor is kezük hátrakötve és fáj minden egyes mozdulat mikor meglát egy tört, hogy majd gőgős urába döfi. Akarva akaratlanul mozdul a kéz, ízület reccsen, a váll fájdalma elviselhetetlen. A rabszolga összeesik az úr meg röhög, vihog mig el nem hányja magát az erőlködéstől. Egyszer csak nagy nyikorgással kinyílik a palota ajtó. Pompás terme tele arany, ezüst már már gusztustalan giccsekkel, jelezve gazdagságát a vezérnek. Lihegve rohan és esik össze az emelvény előtt egy rabszolga. Arca piros, levegőt alig kap, köhög. Nem tűnik egészségesnek inkább olyan satnya de szívós, koravén fickó. - Uram! Uram! Lihegve hörög, víz hangzik a terem. - mi van már megint? Hangzik elcsukló hangon a böfögéstől. -uram nagy a baj, elvesztünk! A hadúr nyugodtan legyint a rabszolga érkezik egy nagy tállal, tele mindenféle szaftos zsíros vad hússal, erdei gyümölccsel, leteszi elé. A szolga távozik, az úr gyermeteg gonosz vigyorral kigáncsolja, felröhög. A rabszolga feláll nyel egyet, megtapsolja, megdicséri helytartójának humorát és tovább áll. Az úr: - nyugalom. mondja megvetően. Mi a baj már megint? Az embernek már egy perc nyugta sem lehet? -Pont ez a baj nagy uram, hogy az embernek már egy perc nyugta sincs. és... - Mi és? Mi és? Kérdi dühösen, krákogva. - És hát meg történt. Meg történt! Ó istenek mért nem figyelmeztettetek előbb? Ó mit vétettünk? - Mi történt meg fiam? Mondjad már mert téged is feltálallak! Van még itt egy kis hely. Ha más nem egy falatnak belőled. -Az történt hogy fűtöttük a kazánt ahogy kérte. Mindenféle sanyarúsággal fájdalommal. Jártak is a kerekek kicsit nyikorogva, göthösen de meg olajoztuk egy kis boldogsággal, minden ment is rendben de egyszer csak meg állt magától. Az úr arcára bizonytalanság, félelem ült ki. Tudta, hogy vége. Remegőkézzel a rabszolgát elintette, az jajveszékelve kirohant. A nagy, tehetetlen tömeg a fal felé fordult, össze húzta magát amennyire a zsír engedte és kényszeres mozdulatokkal ringatta magát. Síri csend volt a teremben, a rabszolgák értetlenül álltak megzavarodva és ijedten. A sarokban egy Duvailer nevű rabszolga egy boros kancsóval állt. A csontig hatoló dermedt csendet, ennek a kancsónak a földhöz csapódása törte meg. Lassú csoszogó léptekkel elindult szemében elszántság, bátorság. Kezében tőr. Ahogy gazdájához ért, ennyit mondott: - Egy úr nem több, mint száz szolga! És ezzel leszúrta. A hústorony ezt már oly nyugodt unalommal tűrte, hogy fel sem nyögött. vér kifolyt. A rabszolgák még mindig néma csendben álltak, remegő lábbal. Duvailer: -Én reményt, jövőt s boldogságot hozok nektek. Legyen minden, mindenkié. Legyen egyenlő minden. A rabszolgák eldobták tálcáikat és kiszabadították egymás kezét szótlanul. Duvailer megint: -Minden a tietek. Ide gyűjtünk minden boldogságot, ebbe a ládába és én vigyázok rá azzal arrébb rúgta a tetemet. Lefeküdt a helyére és intett. A már szabad kezű egyenlő hozott egy kancsó bórt, letette meghajolt és hátra tett kézzel távozott. 

 Sok gondolat, sok érzés kering bennem. Ami leginkább mozgatja kicsiny gyarló lelkem, hogy mi is az a megbocsátás? megbocsátok! Igen és utána mi van? Vagy van valami utána vagy inkább a semmi és ettől lesz igazán megbocsátás. Azért interaktív ennek a bejegyzésnek a címe, mert a segítségetek szeretném kérni kedves olvasóim. Bogozzuk ki vagy legalábbis próbáljuk meg, oldani ezt a gordiuszi csomót. Mi a megbocsátás szerintetek és mi módon próbálna elérni eme üdvös állapotba az ember? megbocsátás legyen magunknak, másnak vagy bárminek. Mozgassuk meg egy kicsit az agytekervényeinket szálljunk magunkba és segítsünk magunkon, egymáson. Aki engedi annak közzé is tenném véleményét, persze csak álnéven. Írományaitokat, gondolataitokat a dechateltamas@gmail.com e-mail címre várom. Előre is köszönöm, számítok rád internet... 

  hová lett a gyermeteg lét árnyékába fekvő végtelen lény nyugalom hiányába menekülő űzött csoda szarvasa vagyok minden síró és vigadó cseppjének a tenger legmélyebb pontján. végtelenbe futó vén lelkem már nem vár hat tovább elég volt a hiba lista bővítő bujaságának nincs szükség se rád se rám kifejlett szeretete  a falevél hullásának az kell hogy tovább láss egy arasznyit és nem több az előre mint egy picit hátra bocsásson meg a világ nem én vagyok az ki kivág sok mindent hanem ültetne csak most nincs se földje sem az ötlet csírája maiért én nem vagyok olyan ő meg kevesebb volt mint amolyan félszeg érzete a ködnek. ölelj meg majd távoz tovább nem ülhetsz lábhoz te szelíd vad most szalad.

 A legnagyobb baj, hogy nem tudom mi a baj. Tudnék én szeretni ha nagyon muszáj de inkább ülök egy fatövében némán és várom kicsit bénán, hogy értékelj már de mindegy is. Egyedül? Na jó akkor egyedül! Magány, félelem nem is igazán érthetem, hogy mikor lesz ez már a gyönyör termőföldje. Ki vagyok. De nagyon ki vagyok én? Nem is botlok többet bibliák utat mutató korlátjain, fösvény ez a világ kevés. Nem is tudom, hogy hova mégy, csak unom és fáj és elégvolt már a személytelen vigaszokból. A feloldozást már nem én szeretném adni, sokkal inkább kapni. Miért nincs kezdet és vég, mért fáj az őszinteség és mért nem szeretik aki vagyok, és ha mégis akkor én hol vagyok abban a furcsa szituációban mikor úgy ölelnek mintha kellenék, aztán meg rongyként dobnak el mint aki nem elég. Elégvolt, kérlek hagy már békén, ne írj, ne hívj. Legyen mindenki önálló és ne keress önámító, mert már nem kell tovább várni se rád se rám. Ha valakit szeretnél ne tedd, ha valakit tisztelnél ne tedd, ha vagy inkább ne légy, ha kérsz inkább ne kérj. Vég ennek a szép világnak már. Mindegy, hogy hova járnak búcsút inteni a vadmadarak télire, nem érdekel, hogy hova repülsz. Egyes egyedül, érdekel, hogy meddig sanyargatjátok lelkem büszke nők. Én már feladtam rég, hogy engem szeress. Leszek aki akarod és meg nyugodhattok, lázadó lelkem akkor sem döglik meg ha véletlen kést szúrtok belé. Én nem vagyok fa akit kivágnak, nem vagyok ló akit betörnek, nem vagyok virág mely párnapig öröm dísz, én a több, én a nemesebb és igazabb leszek nálatok. Nem vagytok ti sem állatok, csak úgy tesztek hisz könnyebb így: gyerek, család, biztonság, majd nyújtja a férfi. De te mit adsz pár buja pillanat aztán ennyi, csöppnyi bizonytalanság és már jön is a következő férfi. Hát köszi de nekem ki nyújt támaszt, vigaszt, szeretetet? Én mikor leszek megértve, kisegítve, megszeretgetve? Valószínű soha de ez jár ha az ember balga, galád, önző, mert nem add ingyen, elvár érte tiszteletet, szeretetet meg egy csipetnyi bátorítást. 

 Egy irgalmatlanul sivár nap után, egy irgalmatlanul sivár konyhában, egy irgalmatlanul sivár információ halmazt próbálok a fejebe verni a keddi vizsgámra, miközben az az érzés nyomaszt iszonyatosan, hogy egyedül vagyok, hogy oda feküdnék valakihez, hogy elmondanám valakinek, hogy csak mosolyognék de nem megy, hogy jól érezném magam de nem megy, hogy elszaladnék de nem megy. Magányos vagyok! Ha valaki hozzám szól elnémulok, ha valakit megismernék elnémulok, bezáródott egy kapu amit nem kellet volna becsukni és nem találom a kulcsot. Hiányzik pár buja pillanat, pár elveszett felhőtlen érzés, élvezés, kérdés. Fáj, hogy nem merem magam megkérdezni, hogy még is mi a büdös tácsértosvihornyát keresel ebben az elcseszett életben? Nem tudom mi az utam, nem tudom hová megyek, bolyongok mint egy elveszett kisgyerek lábtól-lábig, hogy hát ha ő az otthon vagy a szerető nő. De most nem kell más, most ő hiányzik bár nem bíznék többé benne soha és mégis valahogy örökké tudnám szeretni. Vagy csak gyáva vagyok tovább lépni? Nem tudom csak egyedül vagyok, hogy visszasírom a tavalyi évet amikor még a kis család egymást támogatta, elismeréssel, szeretettel és gúnyos fanyar humorral. Most se család, se szeretett csak egy elveszett gondolat egy recsegő klaviatúrán a boldogságról és valami hasonlóról. Hiányzik az élet, most csak vegetálok és úgy teszek mint ha lennék közbe pedig nem is. Kiáltanék én segítségért de megnémultam, hisz az előbb már mondtam. Nem tudok mit tenni nem kellet volna ilyennek lennie a sorsnak ha már egyszer adott valami jót akkor mért veszi el, én meg mért nem engedem, hogy emlék legyen, mért ragaszkodom egy olyan démonhoz mely átkot hoz rám és életem szegletére? ki bujasággal, szabadsággal hitegetett és mikor már épp belenyugodtam sorsomba, hogy itt egy, kit igazán szerethetek eltűnik a ködben, egy kivilágított híd túloldalán. Tudom hova kéne mennem de nem merek mert nincs is értelme, hiszen vége ö azt mondta és ezt az átkot én fel nem oldhatom csak ő teheti rám megint kezét és néma kőből változtathat újra emberré. Hol van a mosoly az arcomról, hol van a nem fájsz már mert így jó, hol van a kijárat a napfényre, elégvolt a rosszból. Szeretnék mulatni élni és többé nem félni attól ami nincs. 

 No ma van a 15. napja, hogy semmiféle tudatmódosító illetve bódító szert nem használok. Érdekes kicsit józanul szembesülni a világgal és nem rossz, teszem hozzá. Csak a feszültség, az egy kicsit problémás. Szembesülnöm kellet vele, hogy vannak alkohol problémáim és, hogy nem is vagyok gátlástalan (az utóbbi kicsit megdöbbentett). Az előző próbálkozásom a boldog lét társával kudarcba fulladt és az az igazság, hogy most már nem is bánom. Küzdök a gondolat ellen de el kell ismerjem jól érzem magam egyedül, de azért néha hiányzik, hogy valakinek uralkodva alávessem magamat. A minap kinézetem egy hölgyet magamnak egy söntés pult mellett, gyönyörű nagy orra volt (amit nevezhetünk perverziónak vagy ideálnak vagy aminek akarjuk de én szeretem) levelezésünk csúcspontja az volt mikor kiderült hogy az újabb kiválasztott 30 éves. Ekkor még volt pár erőtlen próbálkozásom arra nézve, hogy legalább egyszer dugassak egy milf típusú nősténnyel de hamar elbukott kamikázé hadjáratom. De sebaj sokkal közelebb vagyok ehez a tetthez, mint eddig bármikor. Volt sok beszélgetésem, hogy mitől lesz a férfi, férfi? A nő, nő és hogy egyáltalában mi is történik itt, a párkapcsolat kontra egó harcmezején? Nem mondom, hogy megválaszoltam de fel állítottam magamban 3 fő pólust ami harcol egymással: 1, egó (nem véletlenül az első helyen) 2, szexualitás 3, a materiális vágyak. Ezek harca zajlódott eddigi párkapcsolataimban és valószínűleg fog is. Egy fajta előrelépésnek könyvelem el, hogy nyugodtabb vagyok mint eddig bár mely szakításom után és hamarabb lépek túl bizonyos szinteken, de azért még mindig ott van a kérdés miért, hogy és minek is volt ez az egész csak már nem gondolkozom annyit rajta. Szóval pár választásom nem tökéletes, hagy némi kívánni valót maga után de még mindig jobb mintha mondjuk emlős állatok, félholtra való fojtogatása nyújtana utolérhetetlen örömöket. Mindeközben fel fel sejlik régi kapcsolatom árnyképe is. Ott is ideje lenne megbocsátani de azt hiszem ehez még kell egy kis idő, talán még mindig túl nagy falat lenne de legalább tervbe van véve. Na egyenlőre ennyit, még gondolkozom, még fejlődök, még bizonyítok, még vagyok és remélem leszek is mert ha rossz, ha nem akkor is élni még mindig imádok.

 Azt eddig is éreztem, hogy valami nagy dolgot veszítettem előző kapcsolatom megszűnésével, de azt ami ma történt már tényleg nem tudom hova tenni a megpróbáltatások polcon. Ugyanis gondoltam felkerekedek és kipróbálom újra, nehezen megszerzett tapasztalataimat a vadászat terén és erre egy abszolút megfelelő, szép, céltudatos, sport szerető egyedet szemeltem ki, társadalmuk végtelen vadonjában. El is jött a találkozó pillanata. Egészen kellemes volt addig a pontig, mikor is szóba jött (ami az elmúlt 5 évben mindenképp szóba kell jöjjön egy átlag magyar társadalmi interakcióban) a politikai hovatartozás. Eme magas röptű beszélgetésben, a következő mondat zengő hangjai futottak ki harcos amazonom ajkairól ( próbálom pontosan és élethűen idézni): " Én úgy utálom ezt az Orbánt! Valamelyik nap azt hallottam a rádióban, hogy ez az idióta kitalálta, hogy Magyarországon demokráciát akar bevezetni." Mi van? A hogy Lali mondaná: fej!!!! Nem hiszem el. Az egy dolog hogy elveszítek valakit aki fontos. Na de az, hogy még egy ilyen fricskát kapok az élettől, na ez már mindennek a teteje. Ennyi erővel egy óvodában is próbálkozhatnék, ha nem büntetnék. Hasonlóan érdekes beszélgetést folytathatnék egy nagy csoportos értelmiségivel is. Hoffmanisat lettem! Képtelenség, lehetetlen, hogy egy másod éves egyetemista lány ilyet!? Körül is néztem, hogy hol van az az isten verte Zsorzs, tuti orrba verem.

Na de a vicces élethelyzeteket félre téve. Rájöttem, hogy szorongásom gyökere miből is fakad. Míg én harcoltam lelki világom helyes útra terelésével, teljes mértékben elhanyagoltam a materiális célok ki tűzését, ami igen nagy hiba volt részemről (részemre). Így hát most neki kell állnom szembe nézni ezzel a feladattal is. A tegnapi gondolatot követve, így lesz meg az egyen súly és nyugalom. Bár ez a nyugalom kérdés nem is olyan egyszerű, ugyan is elhatároztam, hogy december 19.-ig nem iszom és semmiféle tudat módosítást nem végzek. Mind ez 4 napja, és rá kell jöjjek, hogy emberiségünk nem véletlenül találta ki e fajta stressz oldó itt. De meg fogattam, úgyhogy tartom hozzá magam. Legfeljebb rá jövök, hogy ilyet többet sosem szabad ki találni. Mára búcsúzom minden jót nekem, álmodjak szépeket, de mindenek előtt éljen a teokrácia.

 A tegnapi gondolat menet, pillanatnyi gazság nagyon meg tetszett. Elképzeltem magam egy nyugodt, mindenre nyitott, gátlások, komplexusok nélküli embernek. Egészen megnyerőnek mutattam magam számára is. A gondolataim azt sugalták, ez egy jó út és talán ez add valós önbizalmat ami tényleg, egy szinte lerombolhatatlan alapköve egómnak, amire jöhet ezernyi badarság de az alapkő marad. Gyorsan átgondoltam mit is tehetnék az ügy érdekében. Zsenialitásig fejlesztett szenvedéseim útján, pár alap dologra rádöbbentem szám szerint 3: 1, test 2,lélek 3,elme. Eme három alkot valamiféle egységet és eme három fogalom erősítése, táplálása és pallérozása ad tán valami egyensúlyt. Ez az új tézis, ez a vonal amin indulok újabb ösvényemen a felnőtté válás felé mert mint rá jöttem ez a cél, gyermeteg gőgöm, lázadásom, harcom a világgal szemben csillapítása és effajta energiák átalakítása valamiféle cél eléréséhez.

Ettől független gondolat: ma a blog egy fordulóponthoz ért, ennek a fordulatnak a megbocsátás és az elfogadás a célja. Valaki hozzá férést kap (olvasás szintjén) aki befolyásolhatja gondolataim őszinteségét, csupán az érzelmeim alapján. Remélem megbírkózom ezzel is és további lendületes munkával vetem magam őszinte kreált kínjaim közé és teszem ezt közzé.

 Sok gondolat kavargott fejemben az elmúlt két napban. Kicsit tisztábbak mint eddig. Amikor az 1+2 nőt életemben (akiknek ki tudtam mondani, hogy szeretem) át értékeltem, rájöttem egy érdekes hibámra. Mindig is úgy gondoltam, hogy a boldogság te magad vagy azt más nem tud adni, ezt most sem tartom másképp de valamiféle belső gátlásból kifolyólag én a szeretetet össze kevertem a boldogsággal. Míg én értetlenül álltam előttük, hogy mért akarják elszívni maguknak a boldogságomat, pont én voltam aki magáévá akarta tenni az övéjüket. Érdekes, hogy erre rájönni felettébb egyszerű volt. Amikor vele beszéltem szóba jött, hogy a férfibb férfi szeret odabújni szeretgetni. Ezt egy fajta gyengeségnek gondoltam és ennek alapján ezt nem is nagyon tettem meg. Amikor ma este ültem Zserő barátomnál és ezen jártak csikorgó agytekervényeim, úgy döntöttem ki próbálom, behunytam a szemem és az ujjbegyeimmel elkezdtem gyenge érintésekkel pásztázni a vonásaim. Ahogy ezt tettem egy remete képe ugrott be aki eléggé meg van rémülve. Nem tudom, hogy a jelen érzelmi világom tréfája e ez vagy tényleg így nézhetek e, ki de mindenesetre jól esett az érintés és ilyet jó adni, meg kapni. Megint a férfi kép zavarában vagyok. De most ez jól esik, van út megint (talán). Ahogy ültem és tovább gondolkoztam és egyre jobban ült rám a stressz okozta tünetek, az is eszembe jutott, hogy a férfibb férfi jellemzése nyugalmat biztonságot árasztott és egy pillanat alatt átváltva ezt mormoltam magamban: " Nincs félelem, nyugalom van, nyugodtság. Nincs félelem, nyugalom van, nyugodtság. Ne űzd magad, te vad."

 na most mi van?! Tegnap találkoztam vele, mert elegem lett a szó fegyverével vívott hideg háborúból, hol mindenki önmagát menti a valóságtól. Beszélgettünk. Órákat ittunk, mulattunk, kicsit sírtam de még pont kifért zord bástyáim kőfalának repedésein pár könnycsepp. Jó volt, kifejezetten jó, hogy annak mondod el minden szitkod és neki mutatod meg minden szereteted és szembesülsz az igazsággal: az a csalárd csalfa legény még jobb is mint én. látsz egy nyugodt lelket, naiv világot hol a szeretett minden boltba kapható csak úgy szórják, pedig sokkal értékesebb mint holmi souvenir mit mindenkinek el viszel vagy mint egy kör email amit elküldesz mert majd attól jobb lesz. Nem könnyű, egyáltalán nem és most igazán érzem, hogy baj van, hogy egyedül vagyok és nem tudom hová haladok. Csak félek attól, hogy mivé legyek, hogy végre felálljak és elsétáljak valahova messzire, mert nincs most erő semmire, megint a lébecolás, megint a semmi a legtöbb. Fáj, minden porcikám bele remeg, hogy egy percre is láttam amit nem kéne de bátran belenéztem a szemébe megkérdeztem: mit szeretsz benne? válasza elért agyamig és pont azt ami én nem vagyok (kedves, figyelmes, szeretett teljes) nem vagyok jó még mindig van mit megváltoztatni. lelki ismeretemmel küzdök ugyan is meg nem csinálom a feladatom megint csak hanyagolom lelkem és elmém. elég volt a gyerekkórból nőj már fől tudod mit kell tenned, hogy holnap is fel kell keljek, gyerünk fiam apád helyet vagyok apád, itt egy pofon azt lódulj tovább mert nem marathatsz tovább. itt nem. anyád helyet leszek anyád egy szerető simogatás, két nyugtató szó: indulj ne várj tovább. Aztán útra kelsz és harcolsz démonaid ellen, megsebeznek, majd elkergeted de visszatér míg rá nem néztél és el nem viharzott a lénye, a képe és kérve kérlek ne! Most már ne sírj te gyermek, ebcsont befór, állj talpra mint az a férfi akit tartasz valamire. Elég volt ne sírj tovább nem te vagy az egyetlen áldozata a boldog létnek. Elég volt hallod ne sírj, nincsenek itt a bánat egerei kiket itatni kell. boldog vagy és boldog is leszel és most már tényleg bátor gyerek vagy. Te idealista de bátor és akkor sem esett messzire az alma a fájától. Hiszen karakán vagy, kicsit agresszív, még is megértő, kicsit bolond. Az asszony? az anyám. A férfi? az apám így leszek egyszerre asszony és férfi. Félek! Félek a gondolataimtól. Félek, hogy megőrültem. Baj van érzem, nagyon nagy baj van itt kérem, de még jobb is lehet remélem. 

 Belevetkezem magam sok felesleges gondolatba, hogy egy kicsit kevésbé marakodjak a büszkeségemmel és racionalitásommal. Kicsit jobb, Kicsit rosszabb. Ő már nem kell, én meg még hiányzom magamnak. Cél felé haladva nem gondolok másra, kizárólag Tamásra mert ezt kell most tenni, hogy legyen majd mit enni meg inni meg létezni. Felnőtté válok. Kiúszom a viharból még ha beledöglök is. Bele nyugszom a veszteség adta bokán rúgás lábfájásába, megszokom, hogy bicegek, sőt így futom le azt az istenverte maratont és bele maratom életre szóló gúnyámba, hogy eddig se ezután se és örökké túlfogok élni. Mert nincs az a kés, mely megtudná ölni lelkemet és annak ismeretét. hidd el szép volt ez az ütés be is talált de sajnos csak mosolyogni tudok, pedig fuldoklom a vértöl és hányok a szagától, de majd meg alvad az arcomra szárad és új fizimiskát add. Ami később jó lesz mert kevésbé fog fájni a többi pofon. Most egy kicsit off, holnap on aztán többet nem búslakodom. Köszönöm, hálás vagyok, újabb tapasztalat és jó volt az a fél év mert ekkép lett egy félből egész, nem örökre és az a fél se volt tökéletes, meg most sem az. De legalább tanult belőle és így lett bölcsebb a lelke őre. kicsit zagyva, kicsit bolond de legalább őszinte és ő szinte már fényévekre jár csak vissza vissza kacsint, hogy volt az a baki aztán annyi. 

 régi gondolat egyveleg.

asszociáció (párizs)

repülőre szálltam hogy messzire repült madárkát átszellemülve kérjek. érted? de nem érted hiszérted még senki sem kérte receptjét ördögtöl hogy mannát cseréljen kínzó fájdalomra vért izzadó démoni szóra itt egy szóda azt szaladj tovább a bormámoron át a párizsi világ kérdő világosan érthető képeibe indulj mit mosolyogsz vicces a fáklya amit tartasz de nem óvhat meg téged várod hogy méregként szálljon düh agyamba de kérlek menj és élvezd mert már rég rohad az alma és te meg mint barna kalász megérve hullhatsz a földre.


szarvas gödör szép ököl merre vissz ez a buta öl nem öl csak ölel mert te vagy a kis tök és hol vagyok nem ötölök tovább borban van az igazság mámoros pillanat meg fogom a farkadat érdekes vagy mert tetszel el is veszlek én egyszer répa pék eper nem vagyok többé evvel.

régonárius hol vagy miért nem írod és teszed dolgodat hány lány volt már neked és hány érzést folytok elbenned nem érdekelsz nem vagy te puska tísztitó konok kobold szépírói vénámat bele helyezem eifeltornyot ott levetem és itt egy ében fekete de nem ember hanem valami sötét folt mesz a távolban selylik itt meg egy kis külföldi rejti a fejtvényt pírosan villogó felirat mellet m betü és szembetűz a külombség kígyoként iszap háton bandukolok kővel tele hátizsákom hát izsákom ezt jól meg fested én meg tespedek és kérdezek egy értelemmel teli kérdést mi véget kell itt nekem a vérzés szívből testből egy aránt .

olyan szerelmesdi

csak legyen mert kell.  

intelem

láthatatlan érzések boltíves világa
 illatos potpurival körbe hintett remények virága
leplezet lázálmok regényes szikrája
 indulattal rejtett szomjuság a boldogságra

ez az mit nyitott szemü ember már rég nem lát
 rettenetes világ mi vár most rád
de ha hiszel és vársz a nap fel kel, lesütrád
 övében élvezheted világ összes mannáját

s rájösz te vagy magad a boldogság  

Vajon mért vonzza az embert az ön sanyargatás? Sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha nem is érdekelne. Egy hónapja, körülbelül minden nap szemügyre veszem a prtyponyt.hu nevű közösségi oldalt, hol a szegedi fiatalság hedonizmusra pocsékolt idejét örökítik meg és teszik közzé. Csak azért, hogy mikor látom meg egykor szeretett nő fényképét, a férfibb férfival. Na ez most megtörtént. Gyomor görcs ismét, fájó emlékek vulkán szerű kitörése de ez hagyján, az a gondolat, hogy mindezt azért teszem mert gyáva vagyok, vagy azért mert szeretem ha fáj, vagy mert kíváncsi vagyok, ez jó vajon vagy sem? Ha vége akkor vége! Így is cselekszem csak a lelkem az küzd az igazság ellen, mintha nem akarná elhinni, hogy ez igaz, hogy tényleg így volt. Nem tudom a kényszert legyőzni, hogy beszélnem kell vele. Azt nagyon nehéz, még idő kell, meg még erő, az meg kicsit fogytán. De annyira nem vagyok hülye tán, hogy újra igába hajtva fejem szembe nézek és lecsapatom. A hétvégén sátraztunk a csontig hatoló hidegben beszélgettünk a tűz mellet és arra jutottam, hogy szorongok nem pedig félek. Édesapám barátja Károly úgy gondolja a félelem kell, hogy jól tudjunk dönteni amikor szembe megyünk valamivel. Ezzel egyet kell értsek de most az a kérdés, hogy mitől is félek és, hogy minek is félek. Ez lehet a szorongás és ha az akkor rá kell jönnöm, hogy miért szorongok. De egy dolog biztos, itt nem ő a gyász tárgya hanem az ÉN. Ezt újra kell építeni, mégpedig eredmények kellenek, olyan területen ahol még nem sok volt. Sajnos nincs más hátra, mint megpróbálni következetes munkát végezni a tudás alap bővítésére. Ez a cél! Nőből elég, főleg azért is mert egy értelmes kapcsolathoz fel kell nőni, de azért néha jó lenne buja pillanatokkal feledtetni a cél adta nehézségeket.  

 Vajon egy elcseszett hazugságra építünk egy érzést vagy egy elcseszett érzésre építünk egy hazugságot?

sajnos ez van, de nem rossz, nem jó, nem kell, nem érdekel, leszarom, közöny özön, volt, elmúlt, megint van, megint nincs, többé nem, többé de, többé kevésbé, inkább, inkább mégsem, akkor is, akkor sem, de hogy is, de hogy is nem, de, de nem, de igen, de minek, annak, annak se, neki, nekünk, nektek, véletlen, direkt, talán vagy inkább biztos, valahogy, majd, most, holnap vagy inkább soha. de elmúlik, te ostoba.

 Bárcsak beszélhetnék vele két szót úgy mint régen, hogy a múlt erdejében sétálva fedezzünk fel pár rém árnyat. Megkérdezném, hogy: Miért így alakult? megkérdezném, hogy: Hogy van? Mit csinál? Hogyan él, hogy mit érez, hogy hova tart majd? Megölelném, azt mondanám szeretem! Utána felkelnék és eltűnnék végleg, nem lennék több egy emberek közt suhanó árnynál, képtelen képregény lennék, egy elfajzott gyermek a dzsungelből, akiről csak gyermeteg rémmesék születnek. Jó lenne ha valaki újra  és újra szeretne, ha végre nem kéne félnem, hogy már megint végem. De nem is ez a legrosszabb hanem, hogy nincs őszinte gondolat, mert kérdéseim süket fülekre lel, vágyaim menekülés. Furcsa érzés ahogy keveredik bennem a megbocsátás, a szeretet és a düh. Kicsit mikor az ember nem tudja mit kezdjen magával, hogy feküdjön vagy álljon vagy menjen, de semmi kép se érezzen. Rémképek szaladgálnak az agyamban: sürögnek, forognak, díszeket készítenek. Temetik az egót. A múlt sara lesz a föld és a szeretet a kereszt, hogy soha el ne feled mit tettek veled. 

Ha az ember megpróbál kicsit eltekinteni tehetetlen dühétől, közönyétől, undorától és gyomráig hatoló fájdalmától, akkor egy pillanatra eljuthat a megbocsátás oly szentélyébe, melyet csak egy ima eréig élvez. Na ma egy ámen erejéig beléptem eme nyugalommal övezett, békés, lelki hálószobába, a hol meg pihentem és elgondolkoztam egy pillanatra a szituáció miértjén. Arra jutottam, hogy könnyelműen beleringattam magam öntelt gondolataimba, hogy én vagyok a legjobb és ez így van jól. Előző kapcsolatom ama szélsőségemet jellemezte, melyben az önbecsülés teljes megtagadása és vélemény nyilvánítás megszüntetése tükrözött. Nos ezzel szemben nagy önbecsülésem arra sarkalt, hogy a másik véglet egyszerű kikötőjében vessem meg lelki horgonyom: a teljes tagadás és a vita minden áron való elkerülése, mely a megértés és kommunikáció teljes hiányához vezetett. A nagy önvédelem közepette szúrtam magam ágyékon. Nem gondolom, hogy másképp kellett volna történnie, de ebből is tanulok. keserédes ez a mosoly de majd jobb lesz vagy még rosszabb de állok elébe.

Félelmetesen üres ágyon fekszem és érzem, hogy a démon nyom az ágyra. Mint valami bárka ringatózom rémképeim tengerén és még mindig fogalmam sincs, hogy hol vagyok én. Csak remélni tudom, hogy van egy másik csónak amin majd a rólad alkotott kép lassan elrohad és mikor már  igazán fáj elrohan messzi a távolba. itélkez, hogy itéltessen, a végelláthatatlan szerelem, mely nem személy vagy lélek hanem az élet maga, visz majd újra réveb. Képek mennek mint valami gyermeteg diavetítésen, felirat : én nem ezt kértem. Tisztelet, erkölcs, becsület ez hiányzik belőlem, belőled és minden elveszett pillanat gyászából kiragadott könnycseppből. Végleg legördül, majd a keserűség szenteltvizes táljába gyűl és így iszod majd később ezt a keserű orvosságot, nem is vársz mást csak megváltást ott ahol nem is kéne. Vagy csak egy jó sört kérek ami nyugtat és végül buktat bele a buja boldog létbe. A semmi a legtöbb amit kiadhatok, ennyi maradt és nem távozok üres kézzel, enyém minden kérés, óhaj-sóhaj, ezt mind elviszem magammal. Vissza nem adom, mert nem én vagyok a démon, hanem a gyáva ki elbújva más gondjába figyel, hogy hol van a következő búvó hely. Én meg a pusztaközepén állok a "bátor", ki nem fél a villámtól és mindenki kérdi mért állsz itt a halál mezején, nem vagy több csupán egy lény. Kit arra teremtett a teremt-ő, hogy szenvedj és ne kerüld a lépcsőt, mely nemesít minden kín fokával. Nem a villám a megváltás hanem a hasra esés és a talpra állás. Mert te vagy magad életének kiválasztottja, neked kell meg váltanod bűneidet, te feszíted saját magad keresztre, sőt diktátora vagy magadnak: ki irtod a gyarlót és meghagyod a jót. De mire fel ez a hangnem, ideges vagy tán? Én már nem, én csak undort érzek és közönyt, hogy már megint nem köszönt az élet hanem inkább téged kért meg, hogy lépjek és tessék. köszönöm. Meg is köszörülöm a bánat kését, hogy mélyebbre hatoljon minden tüskénél. Már nem gerenda ez a szememben, egy építmény, egy alkotás. akkor elő ezt a montázst és szaladjuk ki innen és most itt végeztem, magammal és a világgal. Nem kell a funkció mentes levis sebtapasz sem a prada orgazmusa. nem kell három ha elég egy. Elégedj meg.   

 Széttépet lelkem szál szerte a ködben, indivídumként ható részecskék formájában. Szét szórtam. Szét, hogy feledjem kevély gyengeségem, ostoba világát. Már nem értek semmit, gyomromban örvény támad és állhatatlan nyomással fáraszt minden áldott nap, hogy érezzem kétségbe esésem lénye nem a szeretet, hanem a becsület, vég, a kezdet és a lét. Reggelim bánat, ebédem megbocsátás, vacsorám bosszúállás. De egyiket sem kívánom, kivágom mindet az ablakpárkányon heverő felesleges növények eledeléül. Inkább martaléka leszek fanyar humorom vigadó nyomorának, és nézem minden pillanatban a világ minden mocskának árát, és párát lehelek agyamra. Várva, hogy majd az igazság angyala meg lát, meg fog, el visz és többet vissza nem ereszt a földre. Inkább csücsülök egy ölbe ki szeret, mint elhagyom az összes értékemet, és leszek messze anyám apám fájdalmát növelve de a vég az kell, hogy szülessen egy jobb hely. A kezdésre? hát én kezdem: szeretlek hiába minden tetted. De, ha meg halok sem leszek érted bár úgy sem érted. Menekülsz messzire attól a gonosz gondolattól, hogy szeretsz és ez így van jól.

  A tanulság nem más, mint a nyilván való elfogadása pillanatokra. A mostani tanulság sem lesz különb ennél: Hallgass  a megérzésre, dönts jól és csináld végig. Amikor gondolkodóba estem, hogy mi is a probléma az emberrel, Izsab barátom gondolata felvilágosított, hogy az ember örök dilemmája a racionalitás és az ösztön harca. Ezt így fejezte ki: A férfi ösztönösen azt érzi, hogy azt a nőt akit dug meg kell védenie. A racionalitás ezzel szemben azt sugallja, nem felel meg az elvárásoknak. A döntés 2-féle lehet:ösztöneidre hallgatsz = állat, józan észre = ember. Tudom, hogy ez sarkított de ennek a kettőnek a harca alakítja ki az ember és az állat közti kapcsot. De ezzel nincs vége: Rock and roll meg miegymás. meg csalás, nem ámítás. szingli lettem nem vitás. 

 Talán úgy a legegyszerűbb megfogalmaznom: az élet ösvényein cipeltem hátizsákom, szerettem vinni de nyomta a vállam, kellemetlen. Ma egy szakasz értem, letettem és megnyugtat, hogy ma már nem kell plusz sújt vinnem. Szóval vége egy újabb remekbe szabott, gyönyörű párkapcsolatnak. Érdekes ez egy jó kapcsolat volt de valamiért mégsem, hiszen 5 és fél hónap true love után, egy erős váltással sikerült összerombolni mindent. Az erős váltás kivételesen nem az én elmém megborulása, hanem a lyukasabbik fél hormonháztartásának teljes felborulásából fakadt. Talán kicsit erős és becsmérlően hangzik ítéletem a helyzet felett, de érthetetlen számomra az a tudat, hogy belenézek egy nő szemébe és utálatot látok, hogy arra gondol húzzon már innen ez a pöcs, de amikor a búcsú szex jelenete lezajlik, mocskos dolgokat súgva fülembe emeli piedesztára dominanciámat. Majd az eget rengető kitörés után, megkérdezi mi legyen velünk ( elbizonytalanodik, egy hónap huzavona, egy hónap után kérdéseimre válasza: nem tudom, a végjátékban áttolják rám a döntés súlyát). Kísértetiesen hasonlít egy 2 és fél éves kapcsolatra. Úgy látszik nem tanultam eleget, Úgy látszik rossz a választás, Úgy látszik ennyi volt.

 Nincs több szó, csak pár gondolat, az is majd szépen elsorvad.

 Amikor a saját pofonod csap arcon, csak akkor tudod meg mekkorát tudsz ütni.